introducing yourself is not that easy [eng-hun]
when i turned 30 i was quite relieved. i realized that there is nothing wrong with the fact that i don't like going from party to party at night, that i don't easily dissolve in a noisy group of strangers and that i can't stand alcohol, that i'm embarrassed when i run into a slightly close acquaintance who invites me for a small talk. that's why it's not easy for me to deal with this introduction either. what can i say. i erase my sentences over and over again.
wandering in marrakesh, photo: @numasi
when i was a teenager, my friends and i made thick notebooks, which we filled with a million questions and asked everyone around us to answer them. who is your favorite actor, what would you take to a deserted island, can you swim, are you afraid of spiders. at that time, nothing else excited us except to identify ourselves in the world, but we didn't know yet that there weren't notebooks thick enough for that.
waiting on the hungarian-ukrainian border for my train
since then, different moments and eras have been layered in me. my mom and i go to the market holding hands in uzhhorod, i see movie hair for the first time, i learn to ride a bike, i have a heated argument with a stranger on the train about women's equality, you remember my phone number, i quarrel with my dad because he doesn't believe in climate change, our cats run up and down like crazy in our apartment, negatives showing up in the darkroom, they make me cry at the immigration office, serial marathons, finishing my first thesis, climbing into the fidesz headquarters, getting lost in bangkok, rosemary growing in our window in krakow, crouching in front of the computer pixel-shifting late at night, my dad convincing my uncle about what he argued with me about before, war breaks out in one of my homes, our son is born, he dances naked in the living room, we make pancakes early in the morning.
i try to organize these moments, i follow my tracks, while you and our son plant flowers in the shade of your acacia tree.
my poster for the movie solaris
my board game design as a wedding gift
bemutatkozni nem is olyan könnyű
amikor betöltöttem a 30-at, egészen megkönnyebbültem. rájöttem, hogy semmi baj nincs azzal, hogy nem szeretek buliról-bulira járni éjszaka, hogy nem oldódom fel könnyen egy zajos idegen társaságban és hogy nem bírom az alkoholt, hogy zavarban vagyok, ha összefutok egy kevéssé közeli ismerőssel, aki small talk-ra hív. éppen ezért nem könnyű ezzel a bemutatkozóval sem megküzdenem. mit is mondhatnék. újra- és újra kitörlöm a mondataimat.
kamaszkoromban vastag füzeteket készítettünk a barátnőimmel, amiket telistele írtunk millió kérdéssel, és mindenkivel kitöltettük a környezetünkben. ki a kedvenc színészed, mit vinnél egy elhagyatott szigetre, tudsz-e úszni, félsz-e a pókoktól. akkoriban más sem izgatott minket, csak hogy azonosítsuk magunkat a világban, de még nem tudtuk, hogy ehhez nincsenek elég vastag füzetek.
azóta is rétegződnek bennem a különböző pillanatok és korszakok. anyuval kézenfogva megyünk az ungvári piacra, először látom a hair-t, megtanulok biciklizni, heves vitát folytatok egy idegennel a vonaton a női egyenjogúságról, megjegyzed a telefonszámom, civakodom az apukámmal, mert nem hisz a klímaváltozásban, fel-alá rohangásznak a macskáink a lakásban, sötétkamrában előtűnő negatívok, megríkatnak a bevándorlási hivatalban, sorozatmaratonok, elkészül az első szakdolgozatom, bemászunk a fidesz székházába, eltévedünk bangkokban, kihajt rozmaringod a krakkói ablakunkban, éjszakába nyúló pixeltologató gép előtt görnyedések, apukám a nagybátyámat győzködi arról, amiről korábban velem vitatkozott, kitör a háború az egyik otthonomban, megszületik a fiunk, meztelenül táncol a nappaliban, kora reggel palacsintát sütünk.
próbálom ezeket a pillanatokat rendezni, követem a nyomaimat, miközben a fiunkkal virágot ültettek az akácfád árnyékába.